Kollár Árpád – Grela Alexandra: Félbevágott március
Március idusáról nekünk, magyaroknak nem csak, illetve nem elsősorban Julius Caesar neve jut eszünkbe, hanem Petőfié, Táncsicsé, Vasvári Pálé, Jókai Móré… és biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki most olvassa ezt a recenziót, tudná még folytatni a névsort. Az 1848. március 15-ei eseményekre, miként tavaly, úgy idén is nagy ünnepségek nélkül, csendben emlékezünk: a rendhagyó ünnepre a Csimota Kiadó egy olyan rendhagyó papírszínházzal jelentkezett, amelyben az évről évre felsorolt nevek egyike sem szerepel.
Mielőtt még rátérnék a bírálatra, hadd reflektáljak röviden a saját kritikusi pozíciómra is. Különös vállalkozás papírszínházról írni, hiszen bár a gyerekekhez szóló művek nagy része attól válik élővé, hogy a szülő vagy pedagógus mesél, mondókázik, verset mond a gyereknek, ezek a szövegek mégis leválaszthatóak valamennyire a szóbeliségről, és írott formájukban is interpretálhatók. A kamishibai esetében más a helyzet: ez egy célzottan performatív műfaj, melyben az előadás, a szöveg és az illusztráció nagyon szorosan összekapcsolódnak. Mi lehet a célja egy olyan írásnak, amely a performatív aktust kihagyja az értékelésből? Talán az, hogy – magam is papírszínházas mesélőként – megvizsgáljam, működhet-e ez a konkrét alkotás előadásként is, és ha igen, milyen hatásmechanizmusok keltik életre.
A Félbehagyott március című papírszínház szerzője Kollár Árpád, illusztrátora Grela Alexandra. Egyiküktől sem idegen ez a különleges műfaj: Kollár első papírszínházas meséje Mire jó egy lyukas zacskó? címmel jelent meg 2020-ban, mely a környezettudatos alkotások közé sorolható: a történet az újrahasznosítás fontosságára világít rá (Szimonidesz Hajnalka rajzaival). Grela Alexandra több papírszínházat is illusztrált már, számomra különösen a Franck Pavloff Barna hajnalához készített képei váltak emlékezetessé, amelyek kiválóan megragadják a novella ijesztő, disztópikus világát. A Félbehagyott március rajzai azonban egy cseppet sem nyomasztóak, sőt: a címlap éneklő-gitározó fiataljai mintha a beatkorszak felszabadultságát idéznék. A papírszínház többi, összesen 13 lapján is sok és sokféle ember szerepel: a rekord tíz ember egy oldalon (két dinnyét majszoló gyerek és nyolc úszó felnőtt, de kezeik-lábaik úgy összegubancolódtak, hogy első ránézésre mintha tíznél többen is lennének), és a falakon lógó portrékat még nem is számoltam. Miért lényeges ez? Mert ha csak a rajzokat figyeljük, azok azt sugallják nekünk, hogy március 15. mindenki ünnepe: idősé, fiatalé, szemüvegesé, bajszosé, kopaszé és kalaposé, esernyősé és kutyát sétáltatóé. Bár tényleg nagyon sokféle alak látható a képeken, a leghangsúlyosabb pontjaikon mégis elsősorban gyerekek állnak: ezzel a megoldással bizonyára az intencionált befogadókat kívánja megszólítani az illusztrátor. Az élénk színek és az erős kontrasztok szinte mágnesként vonzzák a közönség tekintetét, és mivel a papírszínházas mesélés egy „lassú műfaj”, ezért a részletgazdag ábrázolások mellett el is lehet időzni. Azonban nem egységesen és töretlenül derűsek a rajok, hiszen látunk törött babát, sarokban kucorgó kisfiút, főzelék felett fintorgó kislányt is: úgy vélem, mindez nemcsak a gyermeki érzelmek sokszínűségét és változékonyságát érzékelteti, hanem mintha azt is felszínre hozná, mennyire változatos módon viszonyulhatunk március 15-höz is. Szoktunk büszkék lenni, szomorúak, kesergők lenni, lelkesek és felszabadultak lenni az ünnepen, és általában ezeket az érzelmi húrokat pendítik meg a megemlékező műsorok, szónoki beszédek is. És ez a kavalkád tükröződik Grela Alexandra rajzain is.
Az alkotás vizuális anyaga meglehetősen autonóm. A szöveg történéseire hol csupán egy-egy motívummal reflektál, hol szorosabb illusztratív viszonyban áll vele (például a szétvágást nagy ollókkal vagy fűrészekkel jeleníti meg), de inkább a Kollár-vers sajátos atmoszféráját fordítja át a kép nyelvére. Ebben a papírszínházban történik meg az, amire a nagy sikerű, 2014-es Milyen madár óta már sokan várnak: Kollár Árpád két mese (A Völgy, írta Tárkony, 2016, és a már említett Mire jó egy lyukas zacskó?) után újra (gyerek)verssel jelentkezett. A vers a Milyen madárból ismert szövegekre emlékeztet: ez is svéd típusú gyerekvers, hosszú mondatokkal, felsorolásokkal, halmozásokkal. Míg azonban a kötetben legnagyobbrészt egyes szám első személyben íródott szövegekkel találkozunk, addig a Félbehagyott március egyes szám második személyben szólal meg: „Nem jó, ha félbevágod az ujjad, mert fáj…”. Ez a megoldás számol azzal, hogy az alkotás szó szerint meg fogja szólítani a befogadókat, hiszen előadás formájában fogják hallani a verset, de ez az általános te arra is alkalmas, hogy az illusztrációhoz hasonlóan a szöveg is kiemelje: március 15. bárkié és mindenkié.
Csakhogy a versben explicite semmi sem szól a forradalomról. Szétvágott autóról meg virágokról olvasunk, csomós tökfőzelékről meg forró láváról, ami piros, mint egy dinnyehéj, a kokárda is csak említés szintjén jelenik meg. Hogy a csudába tud ez a szöveg „ünnepi” meg „március 15-ei” lenni, kérdeztem az első olvasás után. És itt válik rendkívül lényegessé, hogy ez nem egy vers a sok közül egy kötetben, hanem papírszínházas előadásra szánt szöveg. Ugyanis a jó papírszínházas mesélés nem csupán annyiból áll, hogy felolvassuk a szöveget és ezzel szinkronban megmutatjuk a képeket, hanem utána beszélgetünk is a gyerekekkel. Kinek melyik kép tetszett a legjobban? Miért? Tetszett-e nekik a vers, mese? Milyen mozzanatokat emelnének ki belőle? Nekik volt-e már hasonló tapasztalatuk, mint amit a mese vagy a vers megjelenít? És így tovább. Kollár Árpád szövege rendkívül gondolatébresztő, és kiválóan alkalmas arra, hogy elindítson egy beszélgetést arról, mit jelent a(z öt év feletti: a borító ajánlása szerint) gyerekek számára március 15. A versben megszólaló-megszólító hanghoz nehéz arcot képzelni: egyszerre hangzik úgy, mintha egy óvatos felnőtt („a virágot se vágd ketté, mert elhervad a vázában”), egy játékos kamasz („jó, hogy süti a nap az arcodat, és kócolja a hajad a szél”) vagy egyfajta személytelen, mindentudó bölcs („ha egy nagy fűrésszel például félbevágnád a Földet, / az széthasadna, mint az érett dinnye, / és nem tudnál átmenni a világ másik felére”) beszélne, amikor azonban a márciusi ifjakról beszél, akkor áll a legközelebb egyfajta gyermeki nézőponthoz, amelyhez a megcélzott hallgatóság könnyen tud kapcsolódni.
És ezen a ponton, a lázadó fiatalok megidézésekor, a vers utolsó soraiban mintha meg is emelkedne a szöveg. „…egyszer régen azok a fiatalok, / akik pont úgy utálták a csomós tökfőzeléket, mint te, / és nem szerették, ha piszkálják őket / azok a lányok és fiúk egyszer kettévágták / az egész világot, és nem féltek, hogy belezuhannak – / mert az a nap, ott, a március közepén olyan, / mint amikor trambulinon ugrálsz, és egyszer csak / nem zuhansz vissza soha többé…” Fontosnak tartom, hogy nem csak fiúkról van itt szó. A megemlékezéseknek általában egyetlen női szereplője van, mégpedig Laborfalvi Róza, és az ő emlékezetes gesztusa is egy férfihez kapcsolódik; emellett időnként Szendrey Júliát is szokták emlegetni, ám őt sem önjogán, hanem Petőfivel való házassága miatt. Pedig akár kettejük, akár például Kossuth Zsuzsa vagy Teleki Blanka szerepvállalásáról is lehetne szólni, de mindez el szokott sikkadni az ünnepi beszédekben – ezért lényeges, hogy itt „lányok és fiúk” vágják ketté a világot.
Mindkét nem számára igen erős azonosulási lehetőségeket kínál tehát a szöveg, hiszen két irányból is rámutat, hogy „te” is lehetnél ez a fiatal: a mai gyerekek olyanok, mint a márciusi ifjak (te sem szereted a tökfőzeléket, ahogyan ők sem szerették), és a márciusi ifjak olyanok, mint a mai gyerekek (ők is úgy ugrálnak, mint te a trambulinon). A svéd típusú gyerekversek nagy része csattanószerű gondolattal zárul, itt sincs ez másként, az utolsó sor meghökkentő és már-már filozofikus. Bizonyára mindannyian láttunk már trambulinozó gyerekeket, és emlékszünk rá, mekkora örömet szerez nekik ez a játék. A trambulinozás „célja”, ha van neki olyan, hogy minél magasabbra ugorjanak – a magasba emelkedésnek ezt a pillanattöredékét merevíti ki a vers utolsó sora. Ez a szabadság, az idill, sőt, a mámor pillanata. A vers azt sugallja, hogy március 15. erről szól: a márciusi ifjak maguk is elhitték, hogy sikerült kivívniuk a függetlenségüket, és nem zuhannak vissza soha többé. A történelemkönyvekből persze tudjuk, hogy a forradalmat egy levert szabadságharc, egy véres megtorlássorozat követte, s ezek a következmények rendszerint elhangzanak az ünnepségeken is – de miért ne gondolhatnánk úgy március 15-re, mint az önfeledtség, a kötöttségektől alóli felszabadulás kimerevített pillanatára?
Ebben a furcsa, zárkózott élethelyzetben nem fogunk a főtereken gyülekezni, nem fogunk koszorúkat elhelyezni a Kossuth-szobroknál, nem fogjuk a Nemzeti dalt hallgatni iskolás gyerekek előadásában. Otthon leszünk, és akár egyedül, akár párosban, akár gyerekeinkkel együtt elgondolkozhatunk rajta, mit jelent nekünk ma, bő másfél évszázaddal később március tizenötödike. Ennek a töprengésnek Kollár Árpád szövege és Grela Alexandra rajzai adhatnak irányt – és reméljük, jövőre már egyre több gyerek fog úgy ünnepelni, hogy ez a különleges alkotás eljut hozzájuk papírszínházas előadás formájában.
Kollár Árpád – Grela Alexandra: Félbevágott március, Csimota, 2021.
Hozzászólások